Udvari szerelem, bordély és nemi erőszak a középkorban

A középkori irodalomból mindenki ismeri a trubadúrdalokat, melyben a lovag epekedve könyörög imádott (férjezett) hölgyéhez a beteljesedés legkisebb esélye nélkül. Azt is megtanultuk, hogy Boccaccio szereplői meglehetősen szabados szexuális életet éltek, szó sem volt az egyház által hirdetett önmegtartóztatásról és házastársi hűségről. De akkor melyik mű az, amelyik nagyjából reálisan mutatja be a középkori emberek szexuális szokásait?

A férj alkalmatlan a szerelemre

A 12. századi dél-francia nemesség köréből induló trubadúrköltészet legfőbb jellemzője, hogy a költő mindig egy férjes asszonyhoz, például a várúr feleségéhez írja dalait. A költemények alaptétele, hogy a férj nem alkalmas a szerelemre: nem szeretheti igazán a feleségét, nem epekedhet érte, nem udvarolhat neki. Az egyik vers ezt írja: “a férj csak nevetségessé válik, ha a feleségének teszi a szépet”.

Ennek a legfőbb oka, hogy a nemesek között a középkori házasság egyszerű vagyoni ügylet volt, amelyet a szülők rendeztek el, a házasulandó ifjaknak ebbe semmi beleszólásuk nem volt. Tehát az érzelmek eleve ki vannak zárva. Másrészt a házasság célja az utódnemzés, hogy legyen, aki örökli a családi vagyont. Ez feladat, emiatt felesleges az asszonynak udvarolni, könyörögni a kegyeiért. A férj tehát soha nem érezhet szorongást és gyötrődést ami az udvari szerelem egyik legfontosabb alkotóeleme. A férj egyszer s mindenkorra megkapta az asszonyt, nem kell állandó erőfeszítéseket tennie, hogy újra meg újra kiérdemelje. A házasságban a nő a férje tulajdona.

A trubadúrok azt is a férjek szemére vetik, hogy mivel ők gazdagok, ez elbizakodottá teszi őket, türelmetlenek, rögtön akarják vágyaik teljesülését. Márpedig az udvari szerelemben jártas lovagok legfőbb erénye a türelmes alázat, amellyel elviseli a szenvedéseket.

Az eszményi szerető

Aki azt akarja, hogy megbecsülje őt szíve hölgye, annak állhatatosan kell őt szolgálnia, őrizkednie kell a közönséges viselkedéstől. Az igazi hősszerelmes szerény, kedves, figyelmes, gondja van arra, hogy mindenki jó véleménnyel legyen róla. Kerüli a trágár beszédet, a durva és faragatlan társaságot. Az eszményi szerető akkor érdemelheti ki hölgye kegyét, ha türelmesen viseli a lelki fájdalmakat. Az udvari szerelemnek ugyanis éppen az állandó fenyegetettség, bizonytalanság a lényege. A szenvedés elválaszthatatlan az igaz szerelemtől. A trubadúrok egymással versenyeznek, hogy ki szenved jobban, ki ont több könnyet. Az igazi szerelmes nagyon diszkrét, soha nem árulná el, hol tartanak a szerelmi ügyei. A kérdés már csak az, hogy van-e mit titkolnia. A trubadúrdalok szerint a hölgy megjutalmazhatta kitartó lovagját. De hogy ez mi volt, arról a lovagok nem sok mindent árultak el, mert mint tudjuk, diszkrétek voltak. Az egyik lehetséges jutalom talán a szeretett nő meztelen testének látványa lehetett, a másik egyfajta szerelmi próba, egy önmegtartóztató szerelmi együttlét, amit ma leginkább a petting szóval tudnánk leírni. A hölgy megengedte a férfinek, hogy melléje feküdjön, miután az ígéretet tett, hogy a mértéktartás követelményeinek megfelelően fog viselkedni.

A szegény lovagok erkölcsi fölénye

A 12. századi francia valóság az volt, hogy a nemesi családokban az elsőszülött fiú örökölte a vagyont, a többi fiút pedig vagy papnak adták, vagy egy környékbeli várúrnál teljesített szolgálatot. Ezek a lovagok vagyon híján még csak nem is gondolhattak a házasságra. Így egy olyan eszményben fogalmazták meg ki nem elégített vágyaikat, amellyel bebizonyíthatták, hogy a gazdag lovagok felett állnak – legalább erkölcsileg.Ha gazdaságilag és hatalom dolgában a várúré is az elsőbbség, az udvari illemben ezek a szegény lovagok kiválóbbnak akarnak bizonyulni. A trubadúrlíra valójában a lovagi udvarok szexuális túlfűtöttségét fogalmazza meg irodalmi formában. Másrészt éles határvonalat húzott az udvari szerelem fortélyaiban járatos nemesek és az “állatok módjára” párosodó polgárok és parasztok között.

A hétköznapi házasság

Ha viszont Boccaccio, Villon vagy Chaucer műveit forgatjuk, mást se látunk, mint felszarvazott férjeket, kielégítetlen étvágyú szeretőket, sóvárgó szűzlányokat és romlott papokat, szerzeteseket. Mindezek alapján azt gondolhatnánk, hogy a történelemben nem volt még egy ilyen szexualitástól megszállott társadalom.

A 12. században az egyház szentséggé emelte a házasságot, és elismerte, üdvösnek nyilvánította a házastársak közötti nemi életet, amennyiben az a gyerekáldás létrehozását szolgálja. Minden más bűnös paráználkodásnak számított. Ha az asszony nem szült fiúgyermeket, a férj gyakran elzavarta őt: kolostorba adta, hűtlenséget, házasságtörést “bizonyított” rá, vagy kiderített – a házasságkötéskor még “nem sejtett” – rokonságot. Ha a feleség valóban megcsalta a férjét, akkor számos középkori jogszokás szerint halálos ítélet várt rá, feltéve, ha nem esett azonnal a férj önbíráskodásának áldozatául.

Bordélyok és fürdőházak

Na de mi lett azokkal a szegény lovagokkal, akik nincstelenül tengették az életüket, és esélyük sem volt a házasságra? Nos, ők a bordélyházakban leltek enyhülést. A prostitúció a kora középkori tiltások és súlyos büntetések ellenére a 11-12. században virágkorát élte. A hatóságok felismerték, hogy a házasság rendjének legszilárdabb támasza a szervezett prostitúció, mert a férjes asszonyokat megóvja a nőtlen férfiak csábításától, a fiatal férfiaknak pedig “következmények nélküli” beavatási lehetőséget biztosít. A bordélyházak fontosságát még olyan komoly egyházi személyek is felismerték, mint Aquinói Szent Tamás, aki ezt írta: “A prostitúció olyan nélkülözhetetlen, mint a palotákban levő szennyvízcsatorna.”

Minden városban bordélyházak működtek, ahol társadalmi rangja, pénztárcája és ízlése szerint mindenki megtalálta a neki tetsző nőt. Voltak bordélyok a köznép számára, és külön csak az uraknak, melyeket bizonyos erkölcsi és higiéniai szabályok betartásával igénybe lehetett venni (napi háromszori ima, szűzlányok és férjes asszonyok felvételének tilalma). A prostituáltak 30 éves koruk felett többnyire férjhez mentek, és nem egyből köztiszteletben álló családanya, erényes matróna lett.

A bordélyházak kiegészítői voltak a középkori fürdőházak, ahol az egyébként elítélt meztelenség engedélyezve volt, és a fürdőslányok szívesen teljesítették a vendégek minden kívánságát. A 16. századtól azonban az egyházi hatóságok egyre gyakrabban kifogásolták, hogy férfiak és nők, tisztes asszonyok és prostituáltak együtt fürdőznek, így aztán a fürdőházakat hamarosan bezárták.

Nemi erőszak

A nemi erőszak a középkori ifjak szemében annyira bevett szokás volt, hogy legalább minden második városi fiatalember életében legalább egyszer részt vett egy ilyen akcióban 16-26 éves korában. Az erőszak legnagyobb része nyilvánosság előtt zajlott, a beavatkozni nem merő szomszédok, rokonok szeme láttára. A városbeli ifjak ún. vidám apátságokba szerveződve hajtották végre vadászataikat. Tevékenységüket a hatóságok sem büntették, mert az ifjak gyakran az “erkölcsőr” szerepében tetszelegve szemelték ki áldozataikat: olyan nőket, akik amúgy is rossz hírben álltak. Papok szeretőit, özvegyasszonyokat, házasságtörés hírébe került asszonyokat, a település idegen női látogatóit szemelték ki áldozatnak. Az erőszakot sokszor az áldozat ablaka alatt megrendezett macskazene vezette be, majd a 4-15 fős csapat betört a házba, ágyából, családtagjai mellől rángatta ki szerencsétleneket, hogy aztán durva ütlegek és hangos lekurvázások kíséretében az egész társaság megerőszakolja őket.

Nos, ez rejlik a középkor aszkézise és a magasztos udvari szerelem árnyékában…

Készülj velem az emelt töri érettségire!

Kövess a facebookon is, ahol naponta újabb és újabb történelmi érdekességeket olvashatsz!

 

Kategória: Életmód   Címke: , , , , ,

Hozzászólások

  • flasgordon szerint:

    zseniálisak ezek a cikkek imádom őket.

  • leho szerint:

    Özvegyasszonyokat?… Családtagok előtt erőszakolták meg? És az erkölcsőr szerepében tetszelegtek? Milyen forrásból lehet erről tudomást szerezni?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük