A 19. század második felében ahogy növekedett Budapest, egyre inkább szükség lett a különféle tömegközlekedési eszközökre. A főváros pedig állta a sarat, és szépanyáink a kontinensen először szállhattak be a földalatti kocsijaiba, utazhattak siklón a Várba, vagy fogaskerekű vasúton a Svábhegyre.
Gondoltál már arra, milyen lehetett a 20. század elején a még alig létező magyar utakon biciklizni, motorozni vagy autókázni? Vagy hogyan szereztek vezetői engedélyt az első autósok? Esetleg ismersz egy-két megmosolyogtató közlekedési szabályt a századelőről? Gyere, utazzunk egyet a századelőn!
1944 karácsonyán bezárult a szovjet gyűrű Budapest körül. A városba szorult lakosságnak a leghalványabb fogalma sem volt arról, mi vár rájuk.
A nyüzsgő plázákat látva sóhajtozva gondolhatunk arra, hogy bezzeg, a régi szép időkben nem volt ekkora felhajtás a karácsony körül. Pedig ha bekukkanthatnánk egy 1920-30-as évekbeli háziasszony mindennapjaiba, ugyancsak kapkodnánk a fejünket a teendőit látva.
1956 októberének végén Budapest utcáin sétálni nem volt túl biztonságos. Most azonban egy képzeletbeli sétára hívlak a romos épületek, a golyózáporok nyomait viselő falak, a felborított járművek, a kenyérért sorba álló lódenkabátos budapestiek közé. Mert életveszély ide vagy oda, a kíváncsi polgárok bizony kimerészkedtek azokra az utcákra, ahol éppen a diktatúra ellen küzdöttek a pesti srácok.
Az 1900-as évek elején a szépülő, fejlődő Budapestnek megvoltak a maga árnyoldalai is. Az egyre élénkebben nyüzsgő nagyváros kitűnő megélhetést biztosított a csibészeknek és tolvajoknak is, akik loptak az utcán, a kávéházakban, belopóztak a lakásokba és a szállodai szobákba is. Sőt olyan is volt, hogy egy egész házat elloptak!
A gulyáskommunizmus éveire a többség úgy emlékszik vissza mint az olcsó kenyér és a kétforintos krumplislángos időszakára, amikor mindenki kedvére jóllakhatott. Lehet, hogy a Kádár-korszak végére ez tényleg így alakult, ám az 1945 utáni első két évtizedben sokaknak nem jutott sem menyiségében, sem minőségében elegendő élelem az asztalára.
Sokan és sokat beszéltek már a békebeli Budapest kávéházi életéről, ám sajnos nagyon kevés szó esik arról, hogy hasonlóan élénk társasági élet folyt a korszak elképesztően színvonalas cukrászdáiban. A Ruszwurm, az Auguszt és a Gerbaud cukrászdában olyan gyönyörű és finom volt a sütemény, a fagylalt, olyan kifinomult a berendezés és a kiszolgálás, hogy a társadalom legfelsőbb körei számára is sikk volt itt megjelenni.
Mindenki hallott már a híres Aranyvonatról, amelyen a nyilasok próbálták nyugatra menekíteni a Magyar Nemzeti Bank teljes aranykészletét és a zsidóktól összeharácsolt vagyont. Kevesebben tudnak azonban arról, hogy a zsidók műkincseinek egy másik fontos része, illetve a Szépművészeti Múzeum legjelentősebb darabjai is útra keltek 1945 tavaszán nyugat felé.
Amikor történelmi témájú filmet nézünk, elámulunk a csodás ruhákon, a kastélyok fényűző luxusán, a hölgyek pompás hajkölteményein. Ám hálát adhatunk azért, hogy a filmek a korabeli szagokat nem közvetítik. Ugyanis az előttünk járó nemzedékek egészen másként értelmezték a tisztaság fogalmát mint mi. És ennek bizony igencsak szagos következményei voltak.