Jézus tényleg létezett?

A húsvéti ünnepkör kapcsán újra meg újra felvetődik a kérdés: Jézus tényleg létezett? Valóban volt egy olyan történeti személy, aki Palesztina földjét járva tanított, keresztre feszítették és feltámadt? Mi a történeti valóság?

Hogyan lehet bizonyítani, hogy tényleg élt valaki az ókorban?

Amikor Jézus történetével kapcsolatban írok, a kommentekben rendszeresen megjelenik az az elgondolás, hogy teljesen történetietlen Jézusról írni, hiszen ez az ember nem létezett.  Ma már a történetírás egyértelmű álláspontja, hogy Jézus történeti személy volt, nem az evangéliumok íróinak kitalációja.

De hogyan tudjuk bizonyítani egy ókori személyről, hogy csakugyan létezett-e? Hogyan tudjuk bizonyítani, hogy Julius Caesar, Nagy Sándor vagy akár Jézus létezett? A fénykép és filmfelvételek kora előtt arra hagyatkozhatunk, hogy maradt fenn valamiféle tárgyi bizonyíték az illető létezéséről – például általa írt művek. Vagy – és az ókor esetében ez a gyakoribb – maradtak fenn írások, amelyek róla szólnak, lehetőleg minél több szerző tollából. Fontos szempont az is, hogy a róla szóló írások lehetőleg szemtanúk beszámolói legyenek. Minél később keletkezik egy visszaemlékezés, annál pontatlanabb. Fontos továbbá, hogy ezek a különböző források legalább nagyjából egybehangzóak legyenek, de ne azért, mert ugyanazt az egyetlen közös forrást használták.

Az evangéliumok történeti források?

Az ateisták, és Jézus történetisége ellen érvelők legfontosabb érve, hogy az evangéliumok nem számítanak történeti forrásnak, mert tele vannak mítoszokkal, bizonyíthatatlan csodákkal. Ha ez így lenne, akkor a homéroszi eposzokat sem lehetne vizsgálni történeti szempontból. Márpedig tudjuk, hogy Schliemann az eposzok leírásait követve megtalálta és kiásta Tróját. Tehát lehet azt mondani, hogy a Biblia és az Újszövetség tele van “furcsa” történetekkel, de attól még van valóságmagja, számos más forrásból is igazolható tény van benne. Az evangéliumok szerzője egyszerűen csak összegyűjtötték a Jézusról szóló történeteket, és leírták, amit hallottak. Ahogy Lukács írja:

Miután sokan vállalkoztak már arra, hogy tudósítsanak bennünket a közöttünk beteljesedett eseményekről úgy, amint ránk hagyták azok, akik kezdettől fogva szemtanúi és szolgái voltak az igének: magam is jónak láttam, hogy miután elejétől kezdve mindennek pontosan utánajártam, sorjában megírjam azokat neked, nagyra becsült Teofilus, hogy azokról a dolgokról, amelyekről tanítást kaptál, megtudd a kétségtelen valóságot.” (Lk 1:1-3)

Természetesen figyelembe kell venni, hogy az evangéliumok szerzője keresztények voltak, meggyőződéssel hittek Jézus történetiségében, de ez nem jelenti azt, hogy ettől még el kell vetnünk ezeket az iratokat mint történetileg hihetetlent.

A történészek elsöprő többsége elfogadja tényként, hogy Jézus történeti személy volt, aki Palesztinában élt, és keresztre feszítették. Teszik mindezt azért, mert egymástól független szerzők számolnak be ugyanazokról az eseményekről – anélkül, hogy együttműködtek volna.

Egymástól független elbeszélések

Jézus történetét elmeséli a négy evangélium, amiből három, a szinoptikusok (Máté, Márk, Lukács) nagyon hasonló, mivel ugyanabból a közös forrást használták, amit Q-forrásként említenek a kutatók. Ezt mi nem ismerjük, nem maradt fenn belőle egyetlen példány sem, és feltehetően Jézus mondásainak gyűjteményét tartalmazza. Csakhogy a szinpotikusok nem csak ezt a forrást használták. Lukácsról például tudjuk, hogy felkereste a még élő szemtanúkat. Az is biztos, hogy az első keresztények nagy gonddal gyűjtötték össze a visszaemlékezéseket. Az is biztos, hogy nem csak együttérző szemtanúkkal kellett számolniuk, hanem a zsidók ellenségeskedésével is, akik szintén jól tájékozottak voltak Jézus életével és halálával kapcsolatban. A tanítványok tehát nem vállalhatták annak kockázatát, hogy pontatlan adatokkal dolgozzanak.

És ha már itt tartunk: ebben az ellenséges környezetben egyetlen zsidó vagy római irat sem maradt fenn arról, ami cáfolta volna Jézus létezését.

János evangéliuma a szinpotikusoktól nagyon eltér nyelvezetében, szemléletében, és számos olyan történetet tartalmaz, amit nem találunk meg a másik három evangéliumban. Aztán ott van Tamás evangéliuma, ami ugyan nem került be a Bibliába, de rengeteg olyan jézusi beszédet tartalmaz, ami nincs meg a kanonizált evangéliumokban. Péter evangéliuma szintén független forrás, ami Jézus passiójának egy töredéke, és egy egészen más narratívát közöl. Ez tehát a 6. független forrásunk.

Szemtanúk visszaemlékezései

Az evangéliumok abból a szempontból is megbízható forrásoknak számítanak, hogy szemtanúk beszámolóin alapulnak, és a történtekhez képest viszonylag hamar leírták őket. Márk evangéliuma i.sz. 50-60 körül keletkezett, a legkésőbbi János evangéliuma pedig 68-90 között. Vagyis a Jézus után élt második-harmadik generáció írta le őket. Joggal merülhet fel a kérdés: miért nem írta le az első generáció? Egyrészt azért, mert az ókorban vagyunk, amikor az emberek nagy része írástudatlan. Jézus követőinek a legnagyobb része is földműves, pásztor és halász volt. Jézus tanításai szóban hagyományozódtak. A történetet pedig minek írták volna le, amikor még mindenki emlékezett rá? Amikor pedig a szemtanúk generációja már kezdett eltűnni, akkor a következő nemzedék viszont már leírta a történteket.

Az, hogy egy Jézus nevű tanító élt és működött Palesztinában az időszámításunk kezdetén, szinte kétségbevonhatatlan tény. Az is tény, hogy keresztre feszítették. A feltámadás kérdése pedig hit kérdés. Hiszek-e a szemtanúk állításának ebben a témában is? Merthogy a korabeli szemtanúk ezt is állítják, és sem keresztény, sem zsidó iratok sehol nem cáfolják. Pedig bőségesen lenne rá okuk.

Készülj velem az emelt töri érettségire!

Kövess a facebookon is, ahol naponta újabb és újabb történelmi érdekességeket olvashatsz!

 

Kategória: Életmód   Címke: , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük