Ilyen volt az élet a középkori egyetemeken

Nem könnyű mai fejjel elképzelni, milyen lehetett a középkori egyetemek világa könyvnyomtatás, villanyvilágítás nélkül. Arról nem is beszélve, hogy az akkori fiatalok mindent – egy már akkor is holt nyelven – latinul tanultak. Latinul magoltak, olvastak, vitatkoztak, majd elhagyva az egyetem épületeit, az anyanyelvükön diskuráltak iszogatás közben.

Az egyetem felépítése

Az egyetemek a legtöbb helyen kivívták függetlenségüket a helyi világi és egyházi hatalmasságok ellen, és egy távoli, de nagy hatalmú védelmezőre tettek szert: a pápára. A pápa általában felmentette az egyetem magisztereit és diákjait a helyi egyház ellenőrzése alól, és közvetlenül a Szentszék alá rendelte őket. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy az egyetemek függetlenek lettek, és komoly tanítási szabadsággal bírtak. A pápai alárendeltség ugyanakkor azt is jelentette, hogy az egyetem mindenekelőtt egyházi testület volt, bár tagjai közül nem mindenki volt pappá szentelve, sőt egyre nagyobb számban tanítottak világiak is az egyetemeken. Az egyetemi hallgatók és a magiszterek közül minden nemzet fiait megtaláljuk, ami egy csöppet sem zavart senkit, hiszen a középkor nemzetközi nyelvét, a latint beszélték.

A középkori egyetem négy karból állt: az artes, vagyis a szabad művészetek kara jelentette az egyetemi alapképzést. Ha ezt elvégezte valaki, akkor további három kar közül választhatott: tanulhatott a jogi karon, ahol elsősorban kánonjogot oktattak, mehetett az orvosi vagy a teológiai karra is. A karok különálló testületek voltak, nem használtak közösen épületeket.

Mit tanultak?

A tananyagokat, az oktatás időtartamát, a vizsgakövetelményeket az egyetemi statútumok szabályozták. A diákok életkora tanulmányi ideje hely és idő szerint változott. Feltehetően igen fiatalon vették fel a diákokat az egyetemre. Felmerült például az a kérdés is, hogy az írás megtanítása az egyetemen történt-e. A középkorban nem választották szét világosan az oktatás fokozatait: a középkori egyetemek nem kizárólag felsőfokú intézmények, és gyakran egyetemi ellenőrzés alatt állt az alsó- és felsőfokú oktatás jelentős része. Így aztán tudunk olyan collégiumokról, ahová már nyolcévesen be lehetett iratkozni.

Az egyetemek alapképzése, az artes hat évig tartott, általában 14-20 éves kor között. Itt kétféle fokozatot lehetett szerezni: a második év végén a baccalaureatus fokozatot, és az oktatási szakasz végén a doctori címet. Ezután kerülhetett sor az orvosi vagy jogi tanulmányokra 20-25 éves kor között. A teológiai kar különösen hosszú tanulmányokat írt elő: további 8 évet, és a teológiai doktori címet csak egy 35 évnél idősebb férfi szerezhette meg.

Az oktatás lényegében különféle szövegek tanulmányozásából, magyarázatából állt. Az artes karon a legfontosabb tantárgyakat az ún. hét szabad művészet adta (grammatica, retorica, dialectica, astronomia, aritmetica, geometria, musica). Szívesen tanulmányozták az ókori görögök műveit: Cicero szónoklatait, Eukleidész geometriáját, Ptolemaiosz írásait. Akik jogi karra mentek, azok elsősorban kánonjoggal foglalkoztak, az orvosira járók pedig Hippokratész és Galénosz műveiről beszélgettek.

Vizsgák

Statutumok szabályozták a vizsgákat és a címek elnyerését is. Persze minden egyetemnek megvolt a saját szokása. Például a bolognai doktor két fokozatban szerezte meg a címét. Volt egy tényleges vizsgája, ami a doktorok kollégiuma előtt zajlott (előtte a jelölt esküt tett, hogy nem próbálja megvesztegetni a bizottságot…)A vizsgázó kapott két kommentálandó szöveget, aztán hazament, hogy elkészítse azt a kommentárt, amit aznap este nyilvános helyen (általában a székesegyházban) felolvasott a doktorokból álló vizsgabizottság előtt. Az előadása után válaszolnia kellett a doktorok kérdéseire, majd a bizottság visszavonult szavazni. Ha a jelölt sikerrel átment, elnyerte a licentitát, de csak egy újabb nyilvános vizsga után kapta meg a doktori címet, és csak ezután kezdhetett el tanítani. A végzett hallgatót nagy pompa kíséretében a székesegyházhoz vezették, ott beszédet tartott, és felolvasott egy értekezést valamely jogszabályról, amit meg kellett védenie a diáktársai ellenérveivel szemben. Ezután a főesperes átnyújtotta neki a tanítási engedélyt, a mestersége jelképeit (katedra, nyitott könyv), az aranygyűrűt és a tanári sipkát.

Munkaeszközök

Az egyetem már akkoriban is elképzelhetetlen volt könyvek és íróeszközök nélkül. Egy jó diáknak ezeken kívül szüksége volt éjszakai lámpára, pulpitusra, amire a könyvet teheti, tintatartóra, tollra (lúd- vagy nádtoll), habkőre, kaparókésre. Az egyetemi könyvek nagyon különböztek a kora középkori könyvektől. Még az írás is megváltozott: megjelent a zsinórírás a 13. században, ami meggyorsította az írás folyamatát, hiszen a diákoknak jegyzetelniük kellett az előadásokon. Sőt, könyv alakban ki is adták az előadások szövegét (ezek voltak az ún. exemplarok), hogy a diákok a vizsgák idején használni tudják őket. Ráadásul erre nagy példányszámban volt szükség egy olyan világban, ahol nem ismerték a nyomtatást. Az egyetemi városokban könyvmásoló műhelyek működtek – gyakran szegény egyetemista másolókkal – akik előállítják ezeket a könyveket. Mivel ezeket a könyveket már sűrűbben forgatják, hozzák-viszik, csökkent a könyv nagysága, súlya. Jóval vékonyabb, fehérebb pergamenre írtak, a nádtollat lecserélték lúdtollra, mert ez könnyebbé, gyorsabbá tette az írást. Csökkent a könyvek díszítettsége: már sorozatban gyártják az iniciálékat és miniatúrákat. A másoló gyakran üresen hagyta ezek helyét, hogy a szegényebb diákok is meg tudják vásárolni a kéziratot. A gazdagabbak pedig kérhették a díszítést plusz pénzért. Ezekben az egyetemi kéziratokban egyre nagyobb számban találunk rövidítéseket, lapszámozást, tartalomjegyzéket. Az egyetemek hatására végbement egy kisebb forradalom: a könyv luxuscikkből munkaeszközzé vált.

Készülj velem az emelt töri érettségire!

Kövess a facebookon is, és biztosan nem maradsz le egyetlen érdekes bejegyzésről sem!

Kategória: Életmód   Címke: ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük