Így utaztak a magyarok a 15. században
Nyakunkon a nyár, és vele együtt az utazások szezonja. De vajon hogyan utaztak magyar eleink a 15. században? Útra keltek ők is a meleg beköszöntével? Akadt olyan ember, aki feltarisznyázta magát, hogy idegen országokat látogasson?
A 15. századi utazók többsége az akkor még igen kiterjedt történelmi Magyarország határain belül utazgatott. Persze csak a tehetősebbek: nemesek, főurak, főpapok, akiket az országos ügyek vagy uradalmaik jószágának intézése késztetett arra, hogy elhagyják állandó lakóhelyüket. Volt viszont egy réteg, akit ügyei vagy a kíváncsisága távolabbi vidékekre szólított. Ilyen volt az uralkodó és a kíséretében tartózkodó több száz ember. A nemesek, amikor hadba vonultak, a kereskedők, ha vásárra siettek, és a nagyon elszánt hívők, akik távoli szent helyeket látogattak meg. Aztán voltak már akkor is olyan magyar honfitársaink, akik egy jobb élet reményében a külföldi letelepedést választották.
Járhatatlan utak
Akármilyen rendű és rangú is volt az ember, ugyanazokon a pocsék, minősíthetetlenül rossz utakon kellett utaznia. A külföldi követek egybehangzóan egytől egyik megemlítik, hogy a magyar utak borzalmasak, többnyire járhatatlanok. (Ennek persze meglesz majd az előnye akkor, amikor a török hadsereg masírozik fel- s alá az országban, és a nyári negyven napos esők lehetetlenné teszik a gyors hadmozgást.)
A legjobb útjainkat még a rómaiak csinálták, és 1400 év távlatában is ezek jelentették a minőséget. Ilyen utak főként a Dunántúlon maradtak fenn, és öttevénynek nevezték őket. A kisebb utak földutak voltak, a vizesebb, árteresebb részeken kisebb hidakat építettek. A pocsék minőségű utakon való áthaladásért a földesúri birtokokon ráadásul még útpénzt és hídpénzt is kellett fizetni.
Az ország legfontosabb útja már akkor is a Budát Béccsel összekötő országút volt. Ezen kívül még öt fontosabb út szelte át az országot, melyeken keresztül el lehetett jutni a Szerémségbe, Itáliába, Ausztriába, Csehországba és Horvátországba.
Kevés fogadó
A Magyarországon járó, vagy átutazó követek rendre megemlítik azt is, hogy mennyire kevés itt a fogadó. Azért akadt az utak mentén néhány kocsma vagy fogadó, ahol a megfáradt utazó ehetett, ihatott, lovat válthatott, esetleg még szállást is kapott. A nagyobb városainkban például már a középkortól kezdve lehetett szállást találni. Ha azonban nagyobb létszámú küldöttség érkezett mondjuk Budára, pillanatokon belül megteltek a fogadók. A magyar püspököknek, főuraknak, sőt több köznemesnek is voltak házaik Budán, számukra nem okozott gondot felruccanni a királyi udvarba. De tudjuk például, hogy az egri püspök kevésbé szerencsés gubernátora, amikor fellátogatott Budára, kénytelen volt megvásárolni egy elhagyatott házat a városfalon kívül, hogy el tudja szállásolni a csapatát.
Útlevél és útonállók
Az utazáshoz már akkor is kellett valamiféle útiokmány, amit menlevélnek hívtak. Ráadásul ez az okmány nem csupán az adott országra szólt, hanem mindig attól a birtokostól kellett kérni, aki annak a területnek a feje volt. Persze a menlevél nem óvott meg senkit attól, hogy útonállók támadják meg. A rablók pontosan tudták, hogy aki utazik, annál kell hogy legyen valamiféle értéktárgy, hiszen az utazás, szállás, étkezés már akkor is drága mulatság volt. Így aztán az egyéni utazók, zarándokok, kereskedők törekedtek arra, hogy csapatostul utazzanak.
Zarándokok
A legtöbbet és a leghosszabban a zarándokok utaztak – többnyire a saját lábukat használva. A magyar zarándokok kedvelt úti célja Róma és Aachen volt, de sokan eljutottak Compostellába, Szent Jakab sírjához is. Egy-egy ilyen zarándoklat akár évekig is eltarthatott, és azok engedhették meg maguknak, akik legalább minimális tőkével rendelkeztek. Így aztán a magyar zarándokok többsége kereskedő, nemes, báró, városi polgár. A kor leghíresebb magyar zarándoka Tarr Lőrinc, Zsigmond király lovagja, pohárnoka volt, aki 1411 őszén eljutott Írországba, Szent Patrik purgatóriumába. A szent hely egy írországi sziget, itt áll Szent Patrik kápolnája, ahonnan egy lejárat vezet el a sziget másik oldalán álló barlangba, ahol kénes gázok törnek fel. A vándorok hosszú hónapok gyaloglása után érkeznek meg ide, majd 15 napnyi böjt következik, ráadásként pedig ott keringenek a barlangban a kénes gázok. Ezek bármelyike önmagában kiválthat hallucinációkat, de ez így együtt garantálja, hogy bárki, aki leereszkedik a “purgatóriumba” látomásokat lásson. Így történt Tarr Lőrinccel is, aki aztán emlékirataiban örökítette meg a barlangban tapasztaltakat.
De a zarándoklatok igen kedveltek voltak királyaink körében is, akik általában diplomáciai okok miatt látogattak idegen városokat, és ha már egy-egy szent helyen jártak, végigcsinálták a szokásos zarándok-programokat is. Így tett például Zsigmond 1433-ban Rómában, vagy Nagy Lajos és anyja, Erzsébet, akik még abban a kegyben is részesültek, hogy közelről láthatták Veronika kendőjét.
Magyar vendégmunkások Európában
A 15. században Európa-szerte keresettek voltak a magyar vendégmunkások és zsoldosok, és számos kalandvágyó honfitársunk indult szerencsét próbálni idegen tájakra. Tudjuk például, hogy amikor V. Orbán pápa felújíttatta a pápai palotát, három magyar asztalos is részt vett a munkálatokban, és igen szépen kerestek. De találkozhatunk egy magyar hímzőmesterrel, bizonyos Magyar Istvánnal a francia királyi udvarban, és igen nagy keletjük volt a magyar aranyműveseknek Itáliában. Mindannyian tisztességes megélhetést tudtak maguknak teremteni. Dolgozott magyar festő a ferrarai katedrálison, kőfaragó a milánói dóm építésén. Az 1475-ös római szentév is vonzotta a magyarokat: egy sereg magyar nyitott kocsmát, italkimérést a szent városban, többen aztán házat is vásároltak itt. Az pedig bizonyára csakis pletyka lehet, hogy a magyar kocsmárosok rendszerint hibásan mérték az italt. Szegényeket többször is megbüntették. A dolog mögött egészen biztosan nem az ügyeskedési szándék, hanem az idegengyűlölet állhat. 🙂
A legnagyobb keletje azonban a magyar zsoldosoknak volt ebben a században. Gondoljunk csak Toldi Miklósra, aki Itáliában harcolt! Többször előfordult, hogy a magyar királyi kíséret tagjai, akik uralkodójukkal akár több hónapon át külföldön tartózkodtak, egy kis mellékesért elszegődtek az adott város zsoldjára is, és a város szolgálatában harci feladatokat hajtottak végre. Annyira kapósak voltak a magyar katonák a 14-15. században, hogy ekkoriban alig találunk olyan itáliai várost, ahol ne szolgált volna magyar katona.
KATTINTS A LINKRE!
Készülj ONLINE az emelt töri érettségire!
Készülj a töri érettségire VIDEÓK SEGÍTSÉGÉVEL!