Brutális gyereknevelés a középkorban

Ha valaki túlélte a születését, nem halt bele a csecsemőgondozás durvaságába, a járványokba, a gyerekbetegségekbe, a szülői felügyelet hiányába, az később viselhette szülei, tanárai, mesterei ütlegeit. Így nézett ki egy középkori gyerek élete.

Túlélni a születést

A középkorban a gyerekhalandóság igen magas volt – hála a rettenetes higiéniai körülményeknek és az ellátás alacsony színvonalának. Emiatt aztán anya és csecsemő is igen gyakran belehalt a szülésbe. Még a 18. század második feléből származó francia adatok szerint is csak alig valamivel több, mint a gyerekek fele érte meg a tízéves kort. Az újszülöttet szorosan pólyába kötözték, bölcsőbe helyezték.  A gyerekek születésnapját, születési idejét nem tartották számon, az emberek csak úgy nagyjából tudták, hogy hány évesek lehetnek.

Az újszülött a középkorban sem jelentett mindenütt nagy örömet. Még ekkor is dívott, hogy a csecsemőt megölték vagy kitették valami elhagyatott helyre. A lányok különösen gyakran jutottak erre a sorsra, főként az előkelők körében, ahol egy lány kiházasítása csak vitte a családi vagyont. Az egyház ugyan szigorúan tiltotta és büntette is a csecsemőgyilkosságot, ám mivel hatástalannak bizonyult a tiltás, inkább létrehoztak egyházi fenntartású árvaházakat, illetve azt tanácsolták a szülőknek, hogy a nem kívánt gyerekeket inkább adják kolostorba.

Áldatlan csecsemőkor

A gazdagabb családok szívesen adták a csecsemőket szoptatós dajkákhoz, akik igencsak mostohán bántak a kicsikkel. Mivel a dajkák  több csecsemő ellátására is vállalkoztak, gyakran nem jutott elegendő táplálék a babáknak, és az is előfordult, hogy a síró csöppségeket ópiumcseppekkel hallgattatták el. A gyerekek többségének az élete a dajka házában nem volt biztonságban, s ha túlélték is a megpróbáltatásokat, kevés szeretetet kaptak. Kíméletesebb megoldást jelentett, ha a szülők megengedhették maguknak, hogy a szoptatós dajkát befogadják házukba. Erre azonban csak a vagyonosabbak vállalkozhattak.

Akkor sem volt nagyobb biztonságban egy kisbaba, ha a saját szülei házában töltötte az első éveit. Az anyák általában maguk mellé fektetették a kicsiket, és előfordult, hogy éjjel agyonnyomták őket. A középkorban rendkívül gyakoriak voltak a gyerekbalesetek, mert egyáltalán nem volt jellemző a szülőkre, hogy odafigyeltek volna a gyerekeikre. Nem gonoszságból tették, hanem mert teljesen más volt a felfogásuk mint a mai szülőknek. Egyszerűen nem voltak képesek előre látni a következményeket, és nem tanultak a tapasztalatból. A gondolkodásukat valamiféle fatalizmus jellemezte: úgy vélték, hogy az Úr a szentjei segítségével az ő közreműködésük nélkül is megvédi a gyerekeiket. Ha pedig nem így történik, legyen meg az Isten akarata. Az Úr adta, az Úr elvette…. Persze a papok a 9. századtól kezdve egyre gyakrabban prédikáltak arról, hogy a szülők ne hagyják felügyelet nélkül a gyerekeiket, ez az intelem azonban csak lassanként ért el a hívőkhöz.

 

A gyerek mini felnőtt

Ha egy baba túlélte a szoptatós dajkánál töltött időt vagy a szülei elhanyagolását, akkor megkezdődhetett a kisgyerekkora. Visszakerült a számára tökéletesen idegen szüleihez, vagy kolostorba adták. A középkori emberek nem tettek különbséget olyan mértékben gyermek és felnőtt között mint ahogy ma szokás. Amint a gyerek járni és beszélni kezdett, a felnőttek maguk közé tartozónak tekintették őket, és felnőtt ruhákat húztak rájuk. Ott szaladgáltak a kocsmákban, piacokon, nem volt téma, amit a jelenlétükben ne beszéltek volna meg. Játékuk, szórakozásuk nagyjából hétéves korukig megegyezett a felnőttekével. Ez azért is így működött, mert a felnőttek pontosan ugyanazokat a játékokat játszották mint a gyerekek: fogócskáztak, bújócskáztak, versenyeztek, karneváloztak, táncoltak.

A gyereket verni kell

Persze a gyerekek élete ebben az életszakaszban sem volt fenékig tejfel. Már egészen kicsi koruktól kezdve rendszeresen verték őket, mert abból indultak ki, hogy az ember rossznak születik, és már gyerekkorában be kell törni, és embert kell faragni belőle. A fegyelmezés, tanítás az apa feladata volt, és ehhez a bevett eszköz a testi fenyítés. Na, ebben legalább az egyház is egyetértett a szülőkkel. Gyakran hivatkoztak arra a bibliai mondásra, hogy “Ki a vesszőt kíméli, gyermekét nem szereti”. Nos, voltak szülők, akik halálra szeretgették a gyereküket. A verés egyáltalán nem korlátozódott az alsóbb rétegekre: polgár és arisztokrata gyereknek egyaránt kijutott belőle. Sőt, még a hercegeket, trónörökösöket sem kímélték. XIII. Lajos például már 17 hónaposan megtanulta, hogy nem sírhat, amikor korbáccsal fenyegetik, 25 hónaposan már rendszeresen megkorbácsolták, és amikor nyolcévesen megkoronázták, még a koronázás napján is jól elverték.

Az ütlegelés eszközeként nem csak a szülők, tanárok keze tett jó szolgálatot, hanem használtak különféle korbácsokat, nádpálcát, fémrudat, vesszőnyalábot. A középkori tanárábrázolások elmaradhatatlan kelléke a virgács, vesszőnyaláb. A különleges iskolai fegyelmezőeszközök közé tartozott a légycsapó, aminek a vége körte alakú volt, a közepén kerek lyukkal, amitől hólyagos lett a gyerek bőre.

Persze voltak olyan szülők, akik nem verték a gyerekeiket, de nem azért, mert ennyire humánusak voltak, hanem mert úgy vélték, úgysem képesek megváltoztatni a gyerekük megátalkodott természet. Vagyis a mai fogalmaink szerint pusztán elhanyagolták őket.

Iskolások, inasok, apródok

A paraszt- és kispolgári gyerekek életéről nem sok feljegyzés maradt fenn, ők egészen kicsi koruktól kezdve segítettek a földeken, műhelyekben. A falvakban szinte egyáltalán nem taníttatták a gyerekeket, a városokban viszont már egészen hamar létrejöttek az iskolák, ahol a gyerekeket (főleg fiúkat) írni-olvasni tanították. Az iskolákban különböző életkorú gyerekek tanultak együtt, és ha a kevéske tananyaggal végeztek, a következő évben kezdték elölről, amíg meg nem tanulták, amit kellett. A tanulást, ahogy fentebb már említettem, sűrű verésekkel motiválták.

A gazdagabb polgári és nemesi családokban az volt a szokás, hogy a gyerekeket 7-10 éves koruk körül más családokhoz adták nevelni. A polgárgyerekek ilyenkor más családoknál inaskodtak, és reggeltől estig dolgoztak. A legkisebb mulasztásért is kijárt nekik a verés.

A nemeseknél az volt a szokás, hogy a kisgyerekek az asszonyok között éltek 7-10 éves korukig, amikor ismerős vagy rokoni udvarba küldték őket apródnak, a saját családjukba pedig más család gyerekeit fogadták be. A fiúk ekkor tanulták meg a fegyverforgatást, a jó modort, a lovaglást, a vallásismeretet, a lányok pedig a szövést, fonást, kézimunkázást, háztartásvezetést. Gyakran előfordult az is, hogy a polgári vagy nemesi családok gyerekeit kolostorokba adták. Talán mondanom sem kell, hogy itt sem volt kellemesebb nevelődni.

Ha valaki túlélte a gyerekkorát, gyakran már tizenévesen kiházasították, és maga is szülő lett, és ugyanazt a gondozási-nevelési elvet követte mint a felmenői. Így örökítődött át évszázadokon keresztül a gyerekbántalmazás.

Kövess a facebookon is, és akkor nem maradsz le egyetlen új bejegyzésről sem!

Készülj velem az emelt töri érettségire!

Kategória: Életmód   Címke: , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük