Nádpálca, nyúlláb, palatábla – elemi iskola a régi Magyarországon

Diáknak lenni felemás érzés. Egyrészt szuper dolog a társakkal együtt lenni, másrészt bosszantó, hogy az iskolában tanárok is vannak, akik időnként számon kérnek. Nem volt ez másként régen sem. Nézzük meg, milyen volt elemi iskolás diáknak lenni a 17-18. századi Magyarországon!

elemi_iskola2.jpg

Az iskolában

Akkoriban hajnali ötkor keltek a gyerekek, és hatkor kezdődött a tanítás az egészen kicsi, 6-10 éves gyerekek számára is. Persze nem járt minden gyerek iskolába, csak azok, akiket az otthoni munkából nélkülözni tudtak, és hideg időben a család cipőt tudott adni rájuk. Az iskolaév faluhelyen novembertől áprilisig tartott, akkor szünetelt ugyanis a mezőgazdasági munka. Nem mindenütt kezdték azonban ősszel a tanítást, volt, ahol a március volt az iskolakezdés ideje. Március 12-én tartották a Gergely-járást, amikor a nagyobb iskolások sorra járták a házakat, és új társakat toboroztak az iskolába. Na meg persze adományokat gyűjtöttek a tanítóik és maguk számára.

A tanítás délelőtt-délután folyt néha egy-egy szünettel.

A sulicuccok

Táskát sem nagyon lóbáltak, mert nem volt mit belepakolni, ugyanis a családok többségének nem volt könyve. Az elemi iskolásoknak még ABC-s könyvre se telt, egyforma olvasókönyvek sem voltak. Ki-ki olyan könyvet vitt magával, amilyen éppen a háznál a mestergerendán volt, többnyire különféle kisebb-nagyobb imakönyveket, és abból olvasott mindenki egyenként. Például Illyés Gyula írja (20. század elején!), hogy „könyvet persze nem kaptam, de hogy mégis járjak valamivel, anyám egy gépalkatrész árjegyzéket nyomott a kezembe. Ezt tartottam magam előtt, míg a többiek fennhangon sillabizálták a betűket.”

A táskába, ami többnyire egy tarisznya volt, inkább némi elemózsia került: egy szem alma, hagyma meg egy karéj kenyér. Hideg időben sült krumpli a zsebbe, hogy melegítse a gyerek kezét. A felszerelés része volt a méhviasszal bevont tábla, a tábla törlésére való szivacs vagy nyúlláb, illetve a gyűrűfa héjából vagy tölgyfagubacsból főzött tinta is.

palatabla.jpg

Az iskola

Az elemi iskolákban általában egyetlen helyiség volt, ahová bezsúfolták a falu összes gyerekét: fiúkat, lányokat egyaránt. Nemegyszer két-háromszáz gyerek ült egy-egy ilyen sötét teremben. A kisebbeknek nem is jutott hely a padokban, ők a földön ülve tanultak. Míg az egyik csoport a zsoltárokat fújta, a másik az egyszeregyet darálta, a harmadik pedig versben kántálta Magyarország földrajzát. A kicsik pedig a betűvetést gyakorolták.

A tanító le-föl járkált, kezében suhogott a mogyoró- vagy nádpálca, ami a kor elmaradhatatlan oktatási eszköze volt. A fegyelmezés módja pedig a tenyeres, körmös, fenekes, a sarokba térdepeltetés (néha kukoricára), a szamárpad, a szégyenszék. Ha megkérdezitek a nagyszüleiteket, biztosan el fogják mesélni, hogy ezek a módszerek még az ötvenes-hatvanas években is a tanítás szerves részét képezték.

Az iskola egyetlen osztálytermét télen hetente csak kétszer tudták felfűteni úgy, hogy minden gyerek reggelente a hóna alá csapva hozott egy-egy tűzifát. Igazából nem fáztak a kölykök, mert ha kétszázan ültek egy teremben, a leheletükkel, testmelegükkel úgyis felfűtötték a termet. Melegebb időben annyira, hogy csurgott róluk a veríték, és éktelenül büdös volt a kicsi ablakokkal ellátott iskolában.

elemi_iskola.jpg

A tanítás

A tanulás normális, bevett módja a magolás, biflázás volt. Nem volt cél, hogy a gyerek megértse azt, amit tanul. A lényeg az volt, hogy amikor számon kérik tőle, vissza tudja mondani. Így aztán szinte minden tananyagot versbe szedtek, dallamot írtak hozzá, és a tanítás abból állt, hogy ezt begyakoroltatták a gyerekekkel, akik aztán kórusban üvöltötték az egyszeregyet. Általában olyan hangosan, hogy a falu végén is jól lehetett hallani, hogy folyik a tanítás.

Az elemi iskolákban az volt a cél, hogy a kölykök valamennyire megtanuljanak írni-olvasni, számolni, ismerjék a katekézist (kérdés-felelt formájába összegyűjtött hittantételek). A parasztember tessék-lássék, illemből elküldte a gyerekét az oskolába, de különösen nem becsülte a tanítást. Tessedik Sámuel így írt erről: „Akármi együgyű legyen a paraszt, gondolkodik mégis: Az én gyerekem olly dolgokat tanul az oskolában, mellyeket néki tudni nem szükséges, és amellyeket ma vagy holnap, ha az oskolábul kiállt, azon kívül is el kell néki felejteni”.  Nos, úgy tűnik, az oktatás állapotával, a tanagyag minőségével már a 17. századi paraszt sem értett egyet…

Kategória: Életmód   Címke: , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük