hölgyek
A reneszánsz irodalmat olvasgatva néha nehéz eldönteni, hogy kinek higgyen az ember? Mi jellemzi igazán a reneszánsz kori olaszok szerelmét? Shakespeare veronai hőseinek (Rómeó és Júlia) légies finomságú szerelme, vagy Boccaccio hús-vér hőseinek vaskos szexualitása? Esetleg kutakodjunk a Borgiák zabolátlan életében?
Ugyanakkor aki tehette, inkább özvegy maradt, ugyanis az anyagi biztonságban élő özvegyasszony több szabadságot élvezett mint bármelyik nő a középkorban. Aki megözvegyült, annak nem kellett többé más akaratának alávetnie magát, így nagyfokú önállóságot élvezett. Például kiskorú gyermekei gyámjaként kezelhette a családi vagyont is.
Amikor az 56-os forradalomról pergő filmkockákat nézzük, látunk mosolygó, lelkesen skandáló lányokat a 23-i tüntetésen, és a harcosokról, pesti srácokról szóló filmekben is feltűnnek fegyvert szorongató nők. Ezek alapján úgy tűnik, mintha a forradalomban a nők is aktívan részt vettek volna. Pedig a látszat csalóka. A nők többsége azokban az októberi napokban otthon ült, szorongva várta a férjét, gyerekét, sebesülteket ápolt, vagy éppen sorban állt kenyérért. A forradalomban aktív szerepet vállaló nők száma meglehetősen alacsony.
Egy tisztességes úrinőnek millió öltözködési és viselkedési szabályt kellett észben tartania. Ezek megszegése ugyan semmiféle törvényben rögzített fenyítéssel nem járt, viszont annál súlyosabb büntetést jelentett, hogy a szabályszegőt az úri társaság megszólta, rosszabb esetben kiközösítette. Nézzük meg most az 1870-1880-as évek öltözködési szabályait!
A 19. század embere roppant erkölcsösnek tűnik innen a 21. századból nézve. Ám a bonyolult illemszabályok és erkölcsi törvények látszata mögött hallgatólagosan mindenki tudomásul vette a házasságtörést. A lényeg csak az volt, hogy a látszat ne sérüljön, és maradjon minden titokban. Ellenkező esetben a társaság kitaszította a kevésbé ügyes házasságtörő nőket, és mindenki csendben fohászkodott, hogy mindez ővele meg ne essen.
Diderot Az apáca című regénye igen lesújtó képet fest a zárdák világáról. De vajon tényleg hatalommániás, leszbikus apácafőnöknők irányították a középkori rendházakat? Egyáltalán mi késztetett bárkit is arra, hogy az életét feladva zárdába vonuljon, engedelmességet és szüzességet fogadjon? Tényleg olyan szörnyű volt az élet apácaként?
Ma már hihetetlennek tűnik, de volt olyan időszak, amikor a társadalom többsége meg volt győződve arról, hogy a testmozgás kifejezetten káros a nők számára. Sőt egyenesen erkölcstelen dolog, ha egy nő biciklire pattan, esetleg korcsolyát húz a lábára.
A filmek, regények alapján azt gondolhatjuk, hogy udvarhölgynek lenni buli volt: az ember lánya szép ruhákban pompázott, elcsacsogott a királyi fenségekkel, és nagyokat mulatott az udvari bálokon. A valóság nem volt ennyire fényes.
A plázák világában nehéz elképzelni, hogy mekkora változást hozott az emberek életében, amikor a kisboltok és bazárok mellett megjelentek az első áruházak Pesten. A kortársak számára az áruház csillogó-villogó világa a mennyországnak számított, és még azt is feledtette a vásárlókkal, hogy itt nem lehetett többé alkudni, és a frissen vásárolt konfekcióruha a másnapi színházi előadáson visszaköszönhetett a szomszéd páholyból.
Mióta világ a világ, a politikusok időnként gyanús módon jutnak vagyonokhoz. Nem volt ez másként a 17. századi Erdélyben sem. Báthory Anna kapcsán még az erkölcscsősz Bethlen Gábor erdélyi fejedelem is besározódott.