Budapest hídjainak kalandos története (1. rész)
Budapest nem létezne hidak nélkül. Hídjaink verőérként kötik össze a város két felét. Ezek a hidak sok mindent láttak már. Felépültek, pompáztak, és 1944-ben a visszavonuló németek valamennyit felrobbantották. És ami még közös bennük, hogy mindegyikhez kötődik valami érdekes történet.
A Dunán már a középkorban is állt hajóhíd tavasztól őszig. Télen általában befagyott annyira a folyó, hogy a vastag jégen akár szekerekkel is át lehetett menni, vagy akár királyt is lehetett választani rajta, mint ahogy az Mátyással megesett. Olvadáskor gyakran megtörtént, hogy az elővigyázatlan polgárok a túlparton rekedtek. Például 1800-ban a teljes pesti magisztrátus átkelt Budára az osztrák helytartó esküvőjére, és hetekig nem tudtak hazatérni. A XIX. században egyre sürgetőbbé vált, hogy a növekvő népességű város számára az átkelést egy állandó híddal biztosítani tudják. Fából és kőből egy ilyen széles folyót nem lehet áthidalni, így más megoldás után kellett nézniük.
Alkossunk hidat láncból!
Úgy tűnik, másnak is gondot okozott az átkelés. 1820-ban egy akkor még ismeretlen huszárkapitány, bizonyos Széchenyi István kénytelen volt egy hétig várakozni, hogy átjusson a folyón apja temetésére. Ekkor születhetett meg benne az ötlet, hogy ide bizony valami állandó híd kell! Egyesületet hozott létre a híd felépítésére, és Angliából hozott tervezőt William Clark személyében. Amikor Széchenyi Londonban járt, annyira megtetszett neki a Clark által tervezett híd, hogy felkérte a mérnököt, csináljon egy hasonlót a Dunára is. A tervező elfogadta a felkérést, de mivel évente csak pár hónapot tudott Magyarországon tölteni, ezért beajánlott névrokonát, a skót Adam Clarkot építésvezetőnek. A skót fickó ideköltözött, elvett egy takaros magyar lányt, megtanult magyarul, és épített nekünk egy pompás hidat. Sőt, az Alagutat is ő tervezte. (A rossz nyelvek szerint azért, hogy rossz idő esetén legyen hová betolni a Lánchidat.)
A Lánchíd azért is nevezetes, mert ez volt az első olyan dolog, amely adófizetésre kötelezte a magyar nemeseket. A hídvám ügye hatalmas vitát váltott ki az országgyűlésen, de végül megszavazták, hogy aki gyalogosan átkel a hídon, az fizessen 1 krajcárt, aki pedig nagy szekérrel érkezik, 10 krajcárt. A vámfizetés a híd átadásának másnapján, 1849. november 20-án megkezdődött. A történelmünk furcsa fintora, hogy a híd első nem hivatalos „átkelője” a szent korona volt, ugyanis 1849. január 1-jén Bónis Sámuel országbiztos szekérrel a még át nem adott Lánchídon keresztül menekítette a koronát Budáról Debrecenbe.
Kis híján gyászos véget ért a híd már az építési időszak alatt, ugyanis a szabadságharc alatt Hentzi generális fel akarta robbantani, amikor az osztrák csapatok kénytelenek voltak feladni Pestet. Az ügyben egy ezredes járt el, aki előbb lelőtt egy vonakodó tüzért, majd a szivarjával maga akarta meggyújtani a puskaport. Ő felrobbant, a híd viszont megmenekült.
A Széchenyi által építtetett Lánchíd a második világháborúig feszült Pest és Buda között. 1944-ben a visszavonuló németek a többi híddal együtt felrobbantották.
Margit híd
Nem sokáig árválkodott egyedül a Lánchíd a Duna felett. A városi tanács 1872-76 között építtette meg a Margit hidat, aminek a felavatásáról Arany János a Hídavatásban írt. A Margit hídon hosszú ideig lóvasút közlekedett, ám mivel a híd középtájig erősen emelkedik, szegény lovak nem bírták szusszal, ezért egy „nyargonc” állt lóháton a hídfőnél, aki a saját lovának erejét kölcsönözte a járműnek, hogy eljusson a híd közepéig. A nyargonc mesterség 1896-ban szűnt meg, amikor a lóvasutat felváltotta a villamos.
A Margit hídhoz kötődik a város egyik legnagyobb szerencsétlensége. 1944 november 4-én valószínűleg technikai hiba miatt felrobbant a németek által aláaknázott hídnak a sziget és Pest közötti szakasza. Emberek százai estek a jéghideg Dunába. Hetven embert egy arra járó gőzös szerencsésen kimentett, de ötvenen meghaltak. Az utólagos vizsgálat szerint egy szivárgó gázcső és egy ledobott, még égő cigaretta találkozása okozta a robbanást.
Szabadság híd (lánykori nevén Ferenc József híd)
Harmadikként a Szabadság híd készült el, bár az építéséről az Erzsébet hídéval egyszerre rendelkeztek 1893-ban. Ez Budapest legrövidebb hídja, és az építésénél fontos szempont volt az egyszerűség és a takarékosság. Az uralkodóról elnevezett hidat 1896-ban a millenniumi ünnepségek keretében adták át Ferenc József jelenlétében. Jelképesen ő verte be az utolsó szegecset a hídba – egy gőzkalapács segítségével – persze jó messziről, egy díszsátorból.
Ez a szegecs ezüstből készült, és FJ monogramot véstek bele. Hogy el ne kopjon, és el ne emeljék, a szegecset egy gyűrű alakú fémtokba helyezték, és üvegburát tettek rá. Sajnos ezt a hidat is felrobbantották 1944-ben a németek, de csak a közepe omlott be, a hídfők, az ezüstszegeccsel épségben maradtak. Meglepő módon a szegecsnek 1956-ban kélt lába. Később alumíniummal pótolták, de három nap múlva az is eltűnt. Valószínűleg azt hitték, az is ezüst. 2009-be, amikor felújították a hidat, már megfeledkeztek a különleges szegecsről.